V.

Simon Templar Patriciával együtt a Dorchester Hotelba költözött, amelynek borsos árán kívül még olyan előnye is akadt, hogy nem volt szemközt ház, ahonnan át lehetett volna lőni. Az Angyal úgy érezte, hogy pillanatnyilag nem fenyegeti veszély.

– Izgalmas gondolat – kezdte Simon, miközben nagy buzgalommal nyomott szét egy burgonyát –, hogy Anglia lakóinak száma jóval meghaladja a negyven milliót… Ha minden lakos csak 6 pennyt adna nekem, igazán meg sem érezné és én mégis milliomossá válnék…

– Okosan tennéd, ha azonnal hozzáfognál a gyűjtéshez – válaszolta Patricia és elmosolyodott.

– Attól félek, túl sokáig tartana. Főleg, ha Skóciában kezdeném meg a gyűjtést. Nem. Sokkal jobban járok, ha mindenki helyett csak néhány embert vágok meg, de alaposan. Az eredmény körülbelül ugyanaz, de a munka sokkal könnyebb. Erről jut eszembe, hogy Nilder úrról már vagy három hónapja nem hallottunk semmit.

Ez igaz is volt. Körülbelül három hónapja tanácsolta neki, hogy egy 10 000 fontnál nem kisebb alapítványt tegyen a Színészek Árvaházának javára. Ez a dolog akkoriban inkább Teal főfelügyelő bosszantását célozta, de az Angyal most úgy vélte, hogy jó volna Nilder urat arra a levélre emlékeztetni.

– Nem ártana, ha jobban megismernénk Ronaldot – mondta Templar.

Ronald Nilder másnap reggel két éves Buickján hagyta el Londont. Egyedül indult, de nem sokáig maradt egyedül. Simon Templar vele ment, ámbár Nildernek erről fogalma sem volt. Nem ismerte ugyanis az Angyal kocsiját, és abban igazán nem találhatott semmi különöset, hogy egy autó, amelyet egy magányos úr vezet, véletlenül egy irányban és megközelítőleg azonos sebességgel halad az ő Buickjával.

Bursledon felé tartottak, és Nilder kocsija az egyik mellékúton hirtelen balra fordult, amerre a folyó kikötőhelyei és rakodótelepei vannak.

Az Angyal a kikötő közelében megállította a kocsit és gyalog sétált vissza a folyó hídjához, ahonnan az egész környéket át lehetett tekinteni.

Egy ideig nyugodtan állt, majd hirtelen észrevette, hogy egy csónak egy messzebb veszteglő motoros-yacht felé igyekszik. A csónakban Nilder ült. Amikor a jachthoz ért, fölmászott rá és eltűnt a kabinban.

Az Angyal békésen támaszkodott a híd korlátjának és könnyed, unatkozó hangon szólt oda a tőle csak néhány yardnyira őgyelgő, vén matróznak:

– Szép yacht, mi? – és ujjával a Seabirdre-re mutatott.

A vén tengeri medve nagyot köpött a nyomaték kedvéért és csak úgy felelt:

– Hát… jó kis hajó… nem tagadom… Biztos megint a franciákhoz megy. Az uraság gyakran teszi meg ezt az utat…

– Elég viharállónak látszik… – tette hozzá az Angyal.

– Kell is…

– Talán bizony ma is odamegy?

– Nem volnék meglepve. De sokáig nem maradhat, mert az uraság azt mondta, hogy holnap megint itt lesz.

Az Angyal hosszan bólintott, azután megkérdezte:

– Mondja öregem, nem tud valakit, aki bérbe adna nekem egy kis motorcsónakot?

Az öreg alaposan végigmérte Templart, mire ez jónak látta kijelenteni, hogy csak úgy kedvtelésből halászni szeretne és a fogott halakat örömmel bocsátaná a tulajdonos rendelkezésére.

– Ajándékba? – kérdezte az öreg.

– Úgy gondoltam – hagyta rá Simon.

– Hát… nekem van egy kis motorosom. Jó pénzért bérbe adnám. De vigyázni kell rá, mert már régen nem használtam.

– Azért csak megy, nem?

– Hát menni megy, ha már egyszer beindult a motor…

– Rendben van, öregem, holnapra készítse elő, mert szükségem lesz rá.

Tervéről sietve értesítette Patriciát, és másnap reggel hat órakor, hallatlan erőfeszítéssel rávette a testét, hogy felébredjen és megreggelizzék. Nem sokkal később már a motorcsónakban ült és horgászott. Órák hosszat várt, de végre mégis fogott valamit, ami horgászó képességébe vetett hitét hallatlan mértékben megnövelte.

Miközben a horgászás nyugalmát élvezte, ráért gondolkodni is. Így született meg benne az Ötlet.

– A hajók ezen a helyen naphosszat ki-be futnak, pedig nem is ez a legrövidebb út az átkeléshez. Annak a részére azonban, aki csempészárut szállít, bizonyára megvannak az előnyei…

Ronald Nilder yachtja úgy kilenc óra tájban tűnt fel és olyan gyorsan haladt, hogy Templar alig tudott felkészülni a tervezett jelenetre. Kis csónakját egyenesen úgy irányította, hogy útja keresztezze a Seabird-ét. Amikor hallótávolságba került, leállította a motort és teljes erejéből kiáltozni kezdett. Kérdéses volt ugyan, hogy Nildr figyelemre méltat-e valakit, aki egy elromlott motorcsónakon hánykolódik a folyó torkolatánál, de az Angyalt szerencséje ezen a napon sem hagyta el.

– Őszintén sajnálom, hogy háborgatnom kellett az útját – mondta Templar, amikor a lenyújtott létrán a yacht fedélzetére került – de a motor bedöglött és már órák óta itt hánykolódok tehetetlenül…

– Hová igyekezett? – kérdezte Nilder, aki maga kezelte a kormánykereket.

– Bursledonba – felelt az Angyal. – De mindegy, akárhol tesz le, megköszönöm.

– Magam is arrafelé tartok – válaszolt Nilder – szívesen magammal viszem. Milyen érdekes véletlen, hogy ilyen hamar újra összetalálkoztunk. Tegnap már láttam magát a kocsim tükrében…

Az Angyal észrevette, hogy Nilder be van rúgva. Tekintete bárgyú kifejezéssel nézett a világba.

Füttyentett, mire egy ember lépett elő, aki azonnal átvette a kormányt. A hajón rajta kívül más nem teljesített szolgálatot. Nilder közelebb lépett és fürkésző szemmel vizsgálta Templart, akinek ez a vizsgálódás sehogy sem tetszett. Reggel még nem gondolta, hogy bármily erőszakos lépéshez folyamodjék, de most úgy látszott, hogy a körülmények határozott cselekvésre kényszerítik. Nilder abban az állapotban volt, amikor az ital vérbőséget idéz elő az agyban, és laza gondolatok is értelmes kapcsolatot nyerhetnek. Ebben az állapotban az ember néha önmagát is fölülmúlja. Nilder gyanút fogott.

Az Angyal a kormányoshoz lépett és barátságosan megveregette a vállát. Az ember féloldalt fordult, állkapcsát szinte felkínálva Templar öklének.

– Szép időnk van, mi? – kérdezte az Angyal, de a válaszra – úgy látszik – nem volt kíváncsi, amire nagy valószínűséggel abból lehet következtetni, hogy rögtön állon vágta a gyanútlan férfit. Menten hanyatt esett. Azután a hajót dél felé kormányozta úgy, hogy az ismét távolodni kezdett a folyó torkolatától és a nyílt tenger felé futott. Majd udvarias hangon Nilderhez fordult, aki megrettent békaarccal nézett rá, azután zsebében kezdett kotorászni és ügyefogyottan előhúzott egy revolvert.

Az Angyal jóindulatú mozdulattal leszerelte és a vállára veregetett:

– Ez hiba volt, Ronald. Valamire való yacht tulajdonos sohasem ránt revolvert, ha valaki megtámadja és leüti a hajó személyzetét. Ehelyett fölháborodik, és ezt mondja: “No de, Sir! Csak nem akarja az ön tette azt jelenteni, hogy az erőszak uralmát honosítsa meg hajómon?!” Most azonban nem erről van szó. – Az Angyal arca hirtelen elborult. – Azt hiszem – folytatta –, sok lány megbánta már, hogy elfogadta meghívását erre a yachtra. Lássuk csak, mit hoz most Franciaországból?

Karon ragadta a reszkető kereskedőt és körülvonszolta a hajón. Mindenre elkészült, csak arra nem, amit talált. A hajófenéken vadonatúj géppisztolyok sorakoztak, legalább húsz darab. Templar arca elborult.

– Hm. Szóval géppisztolyok… – Az Angyal hangja hirtelen fölcsattant: – Mióta ismered Tex Goldmant, te undorító féreg?

Nilder hallgatott.

– Fogd meg azt a fegyvert! – kiáltott a reszkető emberre és maga is megragadott egyet. – Ezeket itt most mind a tengerbe lökjük!

Amikor a munkával elkészültek, ismét megállt Nilder előtt és megragadta kabátja hajtókáját:

– Az imént azt kérdeztem, mióta ismered Tex Goldmant?

Nilder konokul hallgatott, csak a fejét rázta rémült tehetetlenségében. Az Angyal ökle előrelendült és nagyot csattant Nilder pofacsontján:

– Hányszor kérdezzem még, mióta ismered Tex Goldmant? Ha nem felelsz, olyant kapsz, hogy három hónapig nem tudsz mosolyogni!

Nilder megtapogatta arcát:

– Nem ismerem, ha mondom… És milyen jogon…

Három perc múlva már örült, hogy beszélhetett:

– Hat éve ismerem… mielőtt kivándorolt Amerikába. Ő szállította a cicákat… Kiskorúak voltak, de én honnan tudhattam volna? Nem én voltam a hibás. Goldmant deportálták. Amikor visszajött, kényszerített rá, hogy segítsek. Zsarolt. De én nem akartam megtenni…

– Ez majdnem annyi, amennyit tudni akartam – szólt az Angyal. – Hány utat tett meg eddig ilyen rakománnyal?

– Ez volt az első… esküszöm…

Az Angyal egy sarokba lökte:

– Elég volt! Máris többet beszélt, mint amennyit a hangjából elviselni tudok. Most másról lesz szó. Az utasításom a következő: azonnal elhagyja Angliát. Amilyen gyorsan csak tudja. Ha vonakodna ezt megtenni, biztosíthatom, hogy a legközelebbi utazása már két fekete ló mögött lesz, a feje körül koszorúkkal… Találkozásunkról és ennek a rosszul sikerült útnak a körülményeiről pedig egy szót sem beszél. Ha mégis beszél vagy éppen feljelent, akkor számíthat rá, hogy borzasztó közlékeny leszek.

– Ezért még megfizet! – morogta Nilder. Apró szemei haragtól villogtak. – Tex Goldman megtanítja kesztyűbe dudálni!

– Ez csöppet sem lepne meg. Goldman bátor legény, de maga csak egy közönséges patkány.

Simon Templar visszamászott motorcsónakjába, amelyet a yacht eddig kötélen vontatott maga után. Harminc másodperc múlva Bursledonban kikötött, a Seabird valahol másutt ért partot.